André Kertész számára a természet közelségének megélése és az ehhez köthető felszabadult szabadságérzet elsősorban Szigetbecséhez és Dunaharasztihoz kapcsolódott gyermekkorától egészen 1925-ös párizsi emigrációjáig. Ezekre a helyszínekre és élményekre egyfajta „tiszta forrásként” tekintett, melyből egész élete során meríthetett. Itt bontakozott ki aktkompozícióinak kiérlelt finomsága, ember és természet harmóniájának visszatükrözése, mely az I. világháborút megjárt nemzedék tudatos ideája volt. Ezek a fotók, melyeken a legfőbb modellje Jenő öccse, a pusztulással szemben a test felmagasztalását, a halállal szemben az élet diadalát hirdetik. Kertész mindig megtalálta a helyzet szülte látvány poézisét, de néha elszánt és precíz tervezéssel hozta létre a kívánt képet, ha kellett instruálta és beállította modelljét. Humor, irónia, önfeledtség sugárzik korai képeinek ezen csoportjából, valamint a kísérletezés és felfedezés öröme is jelen van.

Két fivérével együtt atletikus alkatuk volt, a testedzésnek, melynek legfőbb formája a futás és úszás volt, aktívan hódoltak, fivérei kitűnő vívók is voltak. A testkultusz, az egészséges életmódra való fokozott figyelem nem volt idegen a kor művészköreitől sem. A Kertész baráti köréhez tartozó Szőnyi-kör művészeinek is egyik legfőbb témája volt az édeni természetbe komponált akt. A Szigetbecsének ajándékozott képek között több aktfotót is találhatunk, ezeket árnyalják a francia archívumban őrzött fotók, melyek megmutatják Kertész merész képszerkesztési módszerét, és arra is rámutatnak, hogy már párizsi időszaka előtt teljesen természetes volt számára a festészet és fotográfia egyenrangúsága.