Vezérelhetnek-e egy alkotót hosszú élete során az érzelmei, sikerre vihető-e a művészi látásmód, ha valaki intuitív módon fogadja be és szűri meg az élet történéseit? André Kertész életútját sok esetben szenzibilitása, érzelmi viszonyulásai határozták meg, ami jelenthetett vonzódást, féltést, függést, gyötrő aggódást, bajtársiasságot, szűnni nem akaró haragot, fellobbanó szerelmet vagy a közösséghez tartozás élményét. Elválaszthatatlannak tűnő kapcsolat fűzte néhány személyhez: az édesanyjához, a két fivéréhez, első kamaszkori szerelméhez, lazább és szorosabb baráti társaságokhoz, az avantgárd művészet nagyjaihoz, és második feleségéhez, Erzsébethez. Fotográfiái sok esetben érzelmi kivetülésként értelmezhetőek, született szentimentalistának tartotta magát, az érzések megélésének és kifejezésének belső igénye egész életében jelen volt.

1894. július 2-án született Budapesten, egy zsidó származású polgári családba, három fiúgyermek közül a középsőként. Fiatalságát meghatározták az I. világháború sodró eseményei, erőltetett katonai menetek, sebesülés, majd hosszan tartó gyógyulás, és bolyongás katonai trénszolgálatosként a zűrzavaros, véráztatta Monarchiában és a Balkánon. Nem haditudósító volt, hanem egy éles tekintetű ember, aki néha hátralépett a menetoszlopból és észrevette a pillanatban rejlő erőt. Leszerelése után, 1919-ben a számára csöppet sem vonzó pénzügyi hivatalnoki pálya várta, de egyúttal egy életre szóló találkozás is Salamon Erzsébettel, a fiatal, műkedvelő festőnövendékkel, akivel rövidebb-hosszabb megszakításokkal ugyan, de végigkísérték egymás életét. Erzsébet kapocs volt a művészetek felé, ösztönző erő a kihívások vállalásához, társ a változásban. Az ő belépése Kertész életébe tovább mélyítette a művészetek iránti elkötelezettségét, érdeklődését. Szoros barátságot kötött az Árkádia-festészet képviselőivel, ez a baráti háló vizuális mesteriskola volt számára, a festmények kompozíciós alapelvei és a korszak legmodernebb festői irányzatainak törekvései, eszméi is formálták alkotói látásmódját. Ezeket az ismereteket autonóm módon definiálta újra és alkalmazta az általa megteremtett művészi fotográfiában.

1925-ben magánéleti és szakmai okok miatt Párizsba emigrált, ahol hamarosan otthonosan mozgott a Montparnasse-on és a Dôme-kávéház művészköreiben, kapcsolatba került a párizsi modern mozgalmakkal. Fotografált műtermekben, baráti összejöveteleken, parkokban, tereken, hatalmas lendülettel vetve bele magát Párizs vibráló ritmusába. Éles felülnézeti szögek, hosszúra nyúló árnyékok, a Luxembourg-kerti székek kusza ritmusa, háztetők és kémények összjátéka bontakozott ki friss párizsi képein. Az ajtók feltárultak előtte a Montparnasse-on és azon is túl, Marc Chagallt fotózta napsütötte kertjében, Mondrian műtermét pedig szimbolikus képpé komponálta. A magyar emigráns művészek is barátjukként tekintettek rá, legszorosabban Tihanyi Lajos festőhöz kötődött, aki beavatta a párizsi művészéletbe. Hamarosan a legfontosabb európai lapok közölték fotóit, 1928-ban megvásárolta első Leica fényképezőgépét és felkérést kapott a Vu magazintól. A párizsi első egyéni tárlatát követően több jelentős csoportos kiállításra is meghívták. 1933-ban a Le Sourire magazin felkérésére létrehozta formabontó, az avantgárd és szürrealista művészettel rokonítható Torzulások című aktsorozatát. De a végtelennek tűnő európai lehetőségeket és a párizsi diadalmenetet egyre inkább beárnyékolta a háború előszele és az antiszemitizmus.

A megrendelések és publikációs lehetőségek csökkenése miatt feleségével bizonytalannak érezték jövőjüket, ezért 1936 októberében New Yorkba költöztek, hátrahagyva Kertész magyarországi és francia időszakban készült negatívjainak zömét. Vonzották az új impressziók, az amerikai álom ígérete és a biztos egzisztencia reménye, de ezek közül egyik sem várakozásának megfelelően alakult. A Keystone ügynökség a beígért riportok helyett egy stúdióba kényszerítette, ahol kereskedelmi célra, beállított felvételeket kellett készítenie. Egy év után felbontotta a szerződését és szabadúszó fotográfusként próbált megélni. A visszatérés Európába nem kínálkozott ésszerű döntésnek a háborús helyzet eszkalálódása és a zsidóüldözés miatt. Csalódásait tetézte, hogy a Life magazin is elutasította képeit, arra hivatkozva, hogy azok „túl sokatmondóak”. Óriási szakadék tátongott André Kertész emberközpontú, érzelmi közelséget sugárzó, az élet törékenységét hangsúlyozó képei és az amerikai szerkesztők ízlése között, akik a technikai tökéletességet és az illusztratív jelleget várták el a riporterektől. 1952-ben véglegesen otthonra leltek feleségével a Greenwich Village-ben található 5th Avenue egy tizenkettedik emeleti lakásában, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Washington Square-re. Itt újra felvehette azt a szemlélődő fotográfusi attitűdöt, amit olyan közelinek érzett magához: megfigyelni, de nem befolyásolni a dolgok menetét, csak
rögzíteni a megfelelő pillanatot. A lakás teraszáról egyre letisztultabb és absztraktabb képeket készített, visszatérve a korai geometrikus kompozíciók feszes szerkezetéhez. A hosszú évek során, amikor az amerikai felső tízezer otthonairól készített enteriőrfotókat, magával vitte a Leicáját is, hogy a fotózások közötti szünetekben trenírozza a szemét, így tartotta ébren alkotói ambícióit, hogy kedvezőbb időkben újra kibontakoztathassa azokat. A fordulat 1962-ben következett be, amikor végleg felmondott a Condé Nast kiadóvállalatnál. Az 1963-as év sok izgalmas, váratlan fordulatot hozott számára, és az elszigetelt, magányos évek végre véget értek. Kiállított és aranyérmet nyert a IV. Velencei Fotográfiai Biennálén, ezt követően egyéni kiállítása nyílt a Bibliotheque Nationale de Paris-ban, Brassaï egy elismerő cikkben „igazságot szolgáltatott” a méltatlanul elfeledett André Kertésznek a Camera című lap hasábjain. És felbukkant a távoli múltból Jacqueline Paouillac is, akire még 1936-ban bízta magyar és francia negatívjainak többségét. A francia újságírónő nem kevés kockázatot vállalva rejtegette Kertész ládáit egy
dél-franciaországi kastély óvóhelyén elásva.

Még ebben az évben felkérést kapott a New York-i Museum of Modern Arttól egy egyéni kiállításra. A rég várt siker globális méreteket öltött és neve világszerte a modern fotográfia referenciapontjává vált. Az elkövetkező években kiállított Tokióban, Stockholmban, Budapesten és Londonban. Nemzetközi újrafelfedezésével egyidőben a magyar kultúrpolitika is nyitottságot mutatott az emigráns magyar alkotók iránt. A hatvanas évek végétől kiemelt figyelem irányult Kertészre, elindult a szakmai diskurzus is, interjúk, művészeti elemzések, albumok jelentek meg róla. Örömmel fogadta az érdeklődést és több alkalommal Magyarországra utazott, ellátogatott Szigetbecsére, gyermekkora és eszmélése egyik legfontosabb helyszínére is. „Mindaz, amit értékesnek tartanak életemben, Magyarországról származik” – vallotta az idős mester.
1985. szeptember 28-án, New York-i otthonában halt meg, kilencvenegy évesen.

Kopin Katalin
művészettörténész, a kiállítás kurátora