A harmincegy éves André Kertész 1925-ben érkezett Párizsba, nagy ambíciókkal, némi megtakarítással és egy fényképezőgéppel. Ekkoriban a Montparnasse-negyed köré szerveződött a művészeti élet, mely zömében kávéházakban, szűkös manzárdszobákban, műtermekben és kisebb galériákban összpontosult. A pesti művészkörökből ismerős emigráns alkotókhoz, festőkhöz, szobrászokhoz és bábművészekhez Kertész személyében egy olyan öntudatos fotográfus csatlakozott, aki meg volt róla győződve, hogy a fotográfia autonóm művészet és egyenrangú a képzőművészet többi ágával. Kertésszel mindig ott volt a kamerája, a műtermi összejöveteleken, a futuristák ünnepségén, a Café du Dôme asztalainál, és akkor is, amikor Párizs tereit, parkjait járta. Képeit ebben az időben „carte postale”, azaz képeslapformátumra nagyította, ez lehetőséget biztosított számára, hogy a fotói kézről kézre járjanak, és interakciót váltson ki vele. Ajándékként, névjegyként és postai levelezőlapként is használta ezeket a kisméretű, aláírással ellátott fényképeket, ezáltal tudósított otthon maradt családtagjainak a párizsi életéről és fotográfiai eredményeiről. 1927-ben kiállítása nyílt Jan Sliwinsky lengyel zeneszerző és zongorista Au Sacre du Printemps nevű galériájában, ahol több portrét is bemutatott (Tristan Tzara, Paul Dermée, Piet Mondrian, Michel Seuphor és Károlyi Mihály arcképeit), de felbukkant két feszes szerkezetű budafoki képe is, mintegy ellenpontként az új fotográfiai úthoz képest, melyen elindult. A kiállítás egyik fotóján megjelentek Hilda Daus német iparművész drótszobrai, kinek alkotásai közül egyet Kertész élete végéig megőrzött. A portrék mellett párizsi életképek, utcai jelenetek is feltűntek, valamint a Chez Mondrian című ikonikus fotója, mely talán máig a legismertebb alkotása. A megnyitón elhangzott Paul Dermée költő programadó verse André Kertészről, mely találó, pontos szavakkal jelölte ki helyét és szerepét fotográfusként, valamint az éppen Párizsban tartózkodó József Attila szürrealista költeménye is. A kiállítás számot adott Kertésznek a párizsi avantgárd művészet képviselőivel való kiterjedt kapcsolati hálójáról, mely Chagalltól Brâncușiig felölelte a művészet nagyjait, továbbá a korszak női ikonjai is képei állandó szereplői voltak: az író Colette, a modell Kiki de Montparnasse, a fotográfus Berenice Abbott és a divattervező Coco Chanel. A kiállítás ismertséget hozott számára, ami további lehetőségekhez juttatta. Hamarosan a legfontosabb európai lapok közölték fotóit, a Cahiers d’Art, a Die Dame, az Art et Industrie és a Das Illustrierte Blatt.
Szatirikus táncosnő
André Kertész ikonikus fotójának modellje Förstner Magda, aki kezdetben klasszikus balettet tanult, de érdeklődése húszéves kora körül az Isadora Duncan által megteremtett „szabadstílusú mozgásművészet” felé fordult, melynek hazai törekvéseit többek között Szentpál Olga iskolája képviselte. 1926-ban fellépett a Zeneművészeti Főiskola kamaratermében. A korabeli lapok méltányolták tehetségét: „Nemcsak kéz- és lábmozdulataival, hanem szinte egész testének minden izmával törekszik érzéseit kifejezni és mozdulatainak erejét erős arcjátékával fokozza”. 1927-ben Párizsban a Sorbonne nagytermében lépett fel egy estélyen. Ebből az időszakból származnak André Kertész párizsi képsorai, melyek a fiatal táncosnőt örökítik meg társaságban és egyedül. Az egyik fotón Magda egy asztalon ül háromfős társaságban, Etienne Beöthy szobrász műtermében, az asztaltársaság egyik tagja Rogi André, Kertész első felesége. Egy másik, oldottabb hangulatú csoportképen is feltűnik, felszabadultan nevetve, Etienne mellett, miközben Rogi André hegedül a társaságnak, de láthatjuk őt férfi öltözékben pózolva vagy groteszk ásítás pózába merevedve is. Az őt ábrázoló fotográfiák közül egyedül a Szatirikus táncosnő című került be a fotótörténet ikonikus képei közé. A felvételen a fiatal nőt Beöthy műtermében, Action Directe című szobra társaságában láthatjuk, karakteres, a szobor mozdulatát mímelő pozícióban. Kertész visszaemlékezésében azt írja: „Tett egy spontán mozdulatot. Mindössze két képet készítettem. Nem kellett ellőni száz tekercset, mint manapság. Csodálatos dolog mozgásban lévő embereket fotózni. A megfelelő pillanat elkapásáról van szó: arról a pillanatról, amikor valamiből valami más lesz.” Az említett két fotó közül a másik ülve mutatja a táncosnőt, amint lábait charleston pózban tartja. Magda az önálló, felszabadult, alkotó nő szimbólumává vált az idők során, aki nem passzív modellje, hanem alkotótársa a fotográfusnak: mozdulata révén jön létre a tökéletes kompozíció és az összhang szobrászat, táncművészet és fotográfia között.
Kertész elkötelezett volt a mozgásművészet és a tánc megörökítése iránt. Szívesen járt a Montparnasse varietészínházába, a Bobinóba, ahol többek között lefotózta Clayton Bates sztepptáncost, aki művégtaggal, falábakon táncolt. 1928-ban Ida Rubinstein tánctársulatát fotózta, a riport a Vu című lapban jelent meg. Fotóalanyai között volt Helba Huara perui táncosnő is, valamint 1935-ös magyarországi látogatása során Szentpál Olga iskolájában is készített fotókat. A tánc klasszikus és modern formái iránti érdeklődése 1936-os amerikai emigrációja után is megmaradt. Miriam Winslow és Foster Fitz-Simmons táncosok Szatirikus tánc című produkcióját fotózta a negyvenes években a Broadwayn, valamint fennmaradt egy sorozata balettáncosokról is, akikről a Rockefeller Központ tűzlépcsőjén, teraszán, valamint vidámparki játékok környezetében készített művészi felvételeket 1940-ben.
