André Kertész a kötelező iskolai tanulmányokon túl, amelyekre nem sok energiát vesztegetett, rengeteg mindenre nyitott volt: irodalom, színház, képzőművészet kötötte le a figyelmét. Hamar túllépett a műélvező szerepén és elemző, kritikai módon viszonyult a művészetekhez. Az önkifejezéshez azonban egy egyre szélesebb körben elérhető médiumot talált az 1910-es években, melynek lehetőségeit saját maga fedezhette fel és alakíthatta látásmódjának megfelelően. Érettségi vizsgája előtt nem sokkal, 1912-ben Jenő öccsével közösen kapott egy fényképezőgépet, és ezzel elindult életében az a kísérletező, világra rácsodálkozó és annak történéseit értelmező folyamat, mely hivatásává vált. Életterének táguló helyszínein a témái a véletlen szülte, figyelmét és érzékenységét megragadó apró rezdülések: egy zenész elmélyült arckifejezése, egy alvó fiú álomtól átszellemült arca vagy fiatal szerelmesek odaadó egymáshoz fordulása. Kompozíciós készsége már a korai években is megmutatkozott, feszes szerkezetű budafoki képe a korszak geometrikus festészeti törekvéseivel mutat egy irányba. Az összképből lényegre törően, merész szerkesztéssel emelte ki a számára fontos részletet Anyám keze című képén, ahogy az Abonyi akt félszeg mozdulatát megörökítő fényképe is túlmutat az ekkor megszokott aktábrázolásoknál. A korai éveiben készült fotók közül több is kanonizált remekműként került be a fotográfia egyetemes történetébe, ez történt a Népligeti cirkusz előtt című képével is, melyet negyvenöt évvel később a New York-i Museum of Modern Art is kiadott képeslapként.