André Kertész egyetlen fotográfiában is képes volt egész történeteket elmesélni, költői szimbólumokat, enigmatikus elemeket, többrétegű jelentéstartalmat rejtve a képeibe. Sokszor alkalmaz ellenpontokat fotóin, szembeállítva a régit az újjal, a haladást a statikussággal, a realitást az illúzióval. Bár a külvilág momentumait rögzítette, öntudatos művészként saját magát is a történések fontos szereplőjének tartotta. Erről tesznek bizonyságot a korai periódustól kezdve a kései időskorig terjedő önarcképek is. A tükörben vagy önkioldóval készített arcképeken túl létrehozott olyan metaforikus önportrékat is, amelyeken bár nem fedezhetjük fel őt magát, mégis róla tudósítanak: melankolikus érzelmeiről, belső drámáiról, a művészetbe vetett hitéről, az elmúlásról való merengéséről.